A mű eredeti címe: Wintergirls
Kiadó: Ciceró
Megjelenés: 2011
Oldalszám: 276 oldal
Fülszöveg:
"– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón.
– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba.
Én vagyok az a lány.
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok.
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak."
Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.
Első mondat:
"Szóval, mondja nekem, folynak a szájából a szavak, kávéba áztatott áfonyásmuffin morzsák vesszőivel tagoltan."
Véleményem:
Nagyon nehéz erről a könyvről írni csak az jut eszembe, hogy ez a könyv egyszerűen gyönyörű. Tudom, hogy egy ilyen témájú könyvre nem nagyon illik ez a szó, de az írónő gyönyörűen fogalmazza meg a dolgokat, még az egyszerű gondolatokat is, olyan szép hasonlatok vannak benne, szinte már költői az egész mű. Teljesen a hatása alá kerültem, miközben olvastam. Szinte beleéltem magam Lia helyében és én is azokat az érzéseket éreztem olvasás közben, mint ő. Dicséret az írónőnek a témaválasztásért, mert ilyen jól és érthetően megírt könyvet ebben a témában én még nem láttam.
Ajánlom azoknak, akik a sok ifjúsági regény mellett egy komolyabb témáról is szeretnének olvasni. És azoknak is akik a saját démonaival küzdenek, hogy tudják nincsenek egyedül és vigyázzanak az életükre, mert az törékeny, mint a jégvirág.
Legjobb jelenet: -
Kedvenc karakter: -
Borító: 3 pont
Értékelés: 5 pont
|