Eredeti cím: Forgotten

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés: 2012

Oldalszám: 276 oldal

Fülszöveg:

Minden éjjel, miközben a tizenhat éves London Lane alszik, az aznapi események törlődnek az elméjéből. Reggelre csupán a jövőjére emlékszik. A lány megszokta már, hogy az előző este írt jegyzetei és egy bizalmas barátnő segítségével éli túl a napot. A dolgok azonban a fejük tetejére állnak, amikor az iskolában feltűnik egy új fiú. Luke Henry nem olyasvalaki, akit az ember csak úgy elfelejt, ugyanakkor – bárhogy is próbálja – London nem találja őt az előtte álló történések emlékképei között. Amit előre lát, az viszont egyre nyugtalanítóbb. Rájön, hogy ideje utánaeredni a múltnak, amit folyamatosan elfelejt még mielőtt elpusztítaná a jövőjét.

Véleményem:

Nagyon jó volt a könyv, tetszett a témaválasztás és érthetően volt elmagyarázva, hogy miért is nem emlékszik London a múltra, igaz voltak benne olyan dolgok amikre a válasz sajnos nem derült ki, de ennek ellenére olvastatta magát a könyv. A szerelmi szál feldobta az egész történetet és csak úgy faltam az oldalakat. Az egyetlen hiba talán az volt, hogy a végét összecsapta a szerző, kicsit hiányérzetem maradt az utolsó oldalak elolvasása után. Jobb lett volna, ha kicsit részletesebben elmeséli a történteket, de így számomra lezáratlan maradt a könyv.
Összességében kellemes délutáni olvasmány, ha az ember egy kis kikapcsolódásra vágyik.
Ajánlom azoknak, akik szeretnének egy érdekes ifjúsági regényt olvasni, tele izgalommal, feszültséggel. Ha a kis hibákat nem vesszük figyelembe kellemes kikapcsolódást ígér ez a könyv.

Kedvenc idézetem:

…Az arcomat a tenyerébe veszi. A köztünk lévő, jó egyméternyi távolság centikre zsugorodott. Vagyis talán egy centire. Megadóan leejtem a karom, aztán átölelem a srácot. Erősen, és aztán még erősebben. Luke berúgja a bejárati ajtót, és közben le nem veszi az ajkát az enyémről. Úgy csókoljuk egymást, mintha legalább az egyikünk haldokolna.
– Képtelen vagyok nélküled élni – suttogja, amikor végre tart egy kis szünetet, hogy levegőt vegyen. A homlokát az enyémhez szorítja, és egyenesen a szemembe néz. A keze még mindig az arcomra simul, mintha így akarná elérni, hogy a helyemen maradjak, és egyenesen a szemébe nézzek…..A tekintetében fájdalommal vegyes eltökéltség tükröződik. Látom benne, hogy nem adja fel. És most már biztosan tudom, hogy nem is akarom, hogy feladja.
– Akkor ne tedd! – felelem suttogva, és gyengéden a kezére teszem a kezem….

Legjobb jelenet: amikor London és Luke "először" találkoznak az iskolaudvarán.

Kedvenc karakter: London

Borító: 5 pont

Értékelés: 4 pont